Tech-novella I. rész
2019. március 08. írta: Csősz Roland

Tech-novella I. rész

VR: Velőt Ráz

vr1.jpgTíz év után, most először lépek ismét az utcára. A szobám csendjét és tompa fényét az utóbbi napokban nagyon megszoktam, kicsit tartok is attól, hogy mi vár odakint. Valahogy nehéz elképzelnem, hogy más újdonság várjon, mint ami mindig is várt volna: gyorsabb autókba és még nagyobb telefonba bújt arcok. De tíz év az tíz év, a fiamat pedig hiába kérdezem, mindig csak annyit mondott, majd meglátom. Talán tényleg túl sokat változott ahhoz, hogy elmondhassa.

Sokáig húzom az időt az öltözködéssel, végül az örök érvényű ing-zakó mellett döntök. Az mindig biztos választás, ráadásul segít elfedni a bizonytalanságomat. A hajamat beállítom az általam utolsó ismert divat szerint, aztán vállamra kapom a táskámat, és kilépek a kórház épületéből.

Az utca kövére érve aztán rögtön meg is állok, várom az eljönni nem akaró csodát. Kettőt vártam, de egyiket sem találom odakinn: az egyik a fiam lett volna, a másik a magam meglepettsége. Az utak most is ugyanolyan porosak, benzin hajtotta kocsikkal teli, mint egykor – pedig hogy beharangozták a megváltó elektromos autókat! Egy-két szokatlan formájút azért látok persze, meg a klasszikus luxus márkáknál rögtön feltűnik, hogy már az egykori kormány után maradt kis csonkot sem fogják utasai. De ennyi több mint várható volt.

Egykori mérnökként rögtön a gépeket próbálom megérteni, mi miben változott. Ahol az én időmben a sofőr ült, ott most is figyel valaki. Viszont nem előre, a vezetés miatt, hanem egy olyasmi eszközt, ami valószínűleg az egykori okostelefonok evolúciójának következő lépése. Csak éppen valamiért sehogy sem látom magát az eszközt. Én utoljára az iPhone X-ről hallottam, állítólag épp a bejelentés másnapján estem kómába. Az azt megelőző néhány hétre nem is emlékszem, csak Lacikámtól tudom, hogy balesetem volt korábban, emiatt feküdtem hosszú ideig kórházban. Több műtétre is szükség volt, míg végül az egyik után nem tudtak felébreszteni. Két szerencsém volt: egyrészt a fiam, akinek köszönhetően egy magánrendelőben helyeztek el, és nem csak folyamatosan figyelték az állapotomat, de – ez volt a második szerencsém – az orvostudomány annyit fejlődött ez idő alatt, hogy a korábbi veszélyes beavatkozásokat most már könnyedén elvégezték. De az tényleg kész röhej, hogy pont egy Apple bemutató maradt csak meg.

A mélázásból az riaszt fel, hogy egyre több gyalogos jön nekem, meg néz rám kérdőn, hogy miért állok ilyen bambán, ráadásul épp az út közepén. Elindulok hát az egyik irányba, csak menet közben esik le, hogy tényleg erre kell jönnöm. Úgy látszik, a lábam máig emlékszik a fiam munkahelyére – újabb szerencse –, máig ugyanott dolgozik, ahova anno beprotezsáltam.

Na, és ekkor, a semmiből jött a felismerés: az, amit én anno high-tech cuccként ismertem, azt az előbb egy földön fekvő hajléktalanon láttam. Először fel sem tűnt, hogy bár őrülten vihorászott, nem látszott részegnek. A szemén egy olyan eszköz volt, mint ahogy a VR szemüvegek festettek, csak összezsugorítva. Ennél a fickónál a cucc még lefedte a fél arcát, de nem mindegyik ilyen, mint arra hamar rájövök. Épp egy híd lábánál sétálok el, ott pedig egy egész közösség ült össze. Ha nem érdekelne ennyire, fel sem tűnne, de egyikük sem néz a másikra. Mindannyian a semmit nézik, igaz, a lehető legkülönfélébb módokon.

Végre odaérek A helyre, Laci félig az utcán, félig még az ajtón visszalógva próbálja lerázni magáról az őt üldöző kérdéscunamit. Csak mosolygok magamban, ő meg nagy bocsánatkérések közepette magyarázza, milyen borzasztó napja volt, és hogy sehogy sem tudott szabadulni. Néha úgy érzi, a beosztottjai irányítják őt, és nem fordítva. Közben azért irányba állít, merthogy ebédelni sem volt ideje, úgyhogy egy, a munkahelyétől már látótávon kívül eső, de éhes ember léptékben közeli étterembe ülünk be.

Kérdezi, hogy tetszik, amit eddig láttam, én meg rögtön a tárgyra térek. Nem értem, hogy lehet ilyen felszerelése a legszegényebbeknek is. Ezen elsőre meghökken, aztán látom az arcán, ahogy derengeni kezd neki, hogy én tíz évvel le vagyok maradva az egyedfejlődésben.

Az okostelefonok, tabletek meg az egyéb kütyük szép lassan egybeolvadtak, mondja. Helyettük persze jöttek más újdonságok. A VR meg AR szemüvegek sosem lettek sikeresek, azt a technológiát ma már hétköznapinak számító, de nekem bizonyára különlegesnek számító mozikban alkalmazzák, no meg az autók egy részénél. A szélvédő most már egy átlátszó kijelző, ami önvezető kocsiknál simán átalakítható egyfajta vetítővászonná.

Ami pedig a hajléktalanokat illeti, nos, ez lett az új menekülő útjuk. Az alkohol után egy még mélyebb függőségbe sodródtak, a VR-ba. A Google a többi cég kísérletein felbuzdulva újraindította a szemüveggyártást, és nevetségesen olcsón kezdte árulni őket, ha cserébe egy csomó, küszöb alatt ható kis méretű, meg néha akár teljes képernyős reklámot is hajlandók voltunk végignézni. Úgy fogalmaz, „az egy elég para időszak volt”, merthogy sorra kezdték lemásolni a technológiát a kínai gyárak, amit még olcsóbb és olcsóbb lett, és ez sok társadalmi nehézséget vezetett. Persze ettől még nem telt volna rá a mélyszegénységben élőknek, mert adatot is kellett volna tenni rá valahogy, de a hétköznapi munkások élete egészen megváltozott.

Az ebben rejlő pénzt látva beindult a tech lobbi, sorra kezdték kiépíteni a vendéglátó helyiségekbe meg hasonlókba, később már minden épületbe a vezeték nélküli töltőket. Közben az aksik is fejlődtek, épp kezdenek végleg kiszorulni a Li-on akkuk. A netről nem is beszélve. Úgy két évvel ezelőtt érték el, hogy már nem kell fizetni a mobilinternetért, ráadásul olyan gyorssá vált, hogy egyes tartalmak már 5G-vel is betöltődnek bárhonnan. És a vége az lett a szemüvegek forradalmának, hogy ilyen sebesség mellett minden készülék szép lassan átalakult saját hardver használó helyett egy streaming eszközzé, vagyis jelenleg minden számítás, minden parancs valahol szervereken, a felhőn át megy végbe, a felhasználó előtt mégis ott van ugyanaz az eredmény, mint egykor. Ez az egész folyamat alapjaiban változtatta meg a technológiához való hozzáférést, egy csomó dolog ma már eldobhatónak számít, hiába jelent meg tavaly vagy akár idén. Amit a hajléktalanokon látok, azt egyszerűen kikukázzák maguknak.

A végére ér, de én nem szólok semmit, csak ismét bámulok kifelé az ablakon. Nehéz ezt feldolgozni. Nem azért, mert érthetetlen volna, csak annyi következménnyel járhatott még ez az egész, amit valószínűleg elképzelni sem tudok, mégis próbálkozom. Ebben az egészben az emberek benső jelentésváltozásai az igazán ijesztők, nem az, ahogy látványra megváltozott a világ.

A tanmese után már nyugodtan telik az idő, de nem is beszélünk sokat. Csak mikor hazaindulunk, esik le, hogy nem fizettünk. A robotfelszolgálón már meg sem lepődtem, de ezt sehová sem tudom tenni. Nézek értetlen szemekkel Lacira, ő meg csak mosolyog, hogy a kapuban az nem lopásgátló detektor volt, mint régen, hanem egy mesterséges intelligenciával működő fizető kapu, ami automatikusan levonja a fogyasztás összegét. Mikor kérdezem, miről, már csak legyint, hogy bonyolult, mert már rég nem bankkártyát vagy ehhez hasonlót használnak. És igaza van, én is hagyni akarom. Hagyni ezt az egészet. Hogy a kaja kóma, vagy az első ingerek, netán az, hogy tíz éve nem mozogtam ennyit, fárasztott így le, nem tudom. Megkérem Lacit, hogy vigyen haza, hagyjon pihenni kicsit. A várva várt meccs még soká kezdődik.

A szerző első könyve, az Egy tolvaj naplója már kapható az Apple Books és Google Play webáruházakban.

A bejegyzés trackback címe:

https://almasjoska.blog.hu/api/trackback/id/tr7614675962

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.